Ezen, már nem lehet változtatni…

Akinek nincs múltja, annak nincs, nem lehet jövője sem.
Ezt igazolta és most is igazolja történelem.
Ez hazánkra is nagyon érvényes, sőt ezerszeresen.

Ezer év bizony, nagyon nagy idő!
Volt itt már jó, meg minden rossz… verő.

Csak a nagyobbakat, mint az emlékezetes tatárdúlás,
Itt voltak, hódítottak, öltek és nagy volt a felfordulás…
Nekünk, itthon iskolába tanítják, hogy jól legyőztek minket,
És hazamentek kán-választásra, előbb kifosztottak mindent.

De tudjátok meg híveim! Tájékoztatlak én titeket!
Mongóliában nem felejtettek, és oktatják ezeket!
Ott bizony tanítják, mellettük mi nagy hősök vagyunk,
Mert legyőztük hadseregüket, és egyedül magunk.
Igen! Voltak választások, de mi kivertük a hazánkból őket
Máig tisztelnek is minket, mint tiszteletre méltó nagymenőket!

Volt aztán török-járás, több nemzedéken is keresztül,
Küzdöttünk is velük, sokat és hosszan, nagyon veszettül.
A törökök is a közös évek alapján minket tisztelnek,
Sőt, sokan tudnak még magyarul is és lélekből is szeretnek.

Volt előtte még a Dózsa féle paraszt-had lázadás,
Mert ezt összehívták török ellen, ugyanis nem volt más!
A földesurak, nem tagadták meg magukat,
Paraszt láttán, legott, csak tépték a hajukat.
Önkényeskedtek… gyilkolásztak, török már volt... az nem számított,
Paraszt meg fellázadt! Nem szerette urakat, ki csak ámított.
Ez is belejátszott abba… már tudjuk, nekünk Mohács kellett,
Urak tudatában ez eltörpült... paraszturalom mellett!

Eljött végül a vesztes Mohács, nekünk ez kellett...!
Pedig legyőzhettük volna, az oszmán sereget.
Széthúztak az urak, mind saját hasznát leste.
Így aztán simán győzött a török, a beste.

Törökök másfél száz évig itt voltak és adót szedtek,
De amúgy minket békén hagytak, egyebet nem is tettek.
A defterdárok, keményen beszedték, azt, amit kellett,
Vallásszabadságot hagytak, mi a népnek igen tetszett…
Törökök, most is szeretnek bennünket, nagyra tartanak,
Részükről nem kívánnak véget vetni a barátságnak!

A szabadságharc kitört, sok minden változott,
Urak egy részének nem tetszett, sok csak morgott.
Végül is ez után kezdtünk, modernebb állam lenni,
Bár azért, még sok évtizedig kellett nekünk tenni…

A Nagy Háborút, nem is magunkért vívtuk,
De mint legyek, úgy pusztultak ott a fiuk.
Ez bizony, elintézte... újkori utunk...

A tanácsköztársaság nem volt nagyobb, a legjobb ötlet…
Ez nyugat szemében demokrácia elleni rémtett…
Meg kaptuk jutalmunkat, Trianont… ez lett nekünk véglet.

A Nagy Háború legnagyobb vesztesei is lettünk,
Országunkat felosztották, nélkülünk és felettünk.
Az óta is jogosan, pityergésre áll a szánk,
Még nem is szólunk, de már jön… fogjuk be a pofánk…

A második világháborúban, megint vesztes voltunk,
Már másodszor, mert úgy tűnik, ekkor is későn ocsúdtunk.

Ötvenötben az oroszokat hazatessékelték Ausztriából,
Ők meg itt hosszasan lepihentek, tudjuk nem feltétlen fáradtságból.
Negyvenöt év lett hazamenet közbeni… kellemes vakációból.

Most már jó a magyarok országának, mert csak egy pici…?!
Csökken a maradék lakosság, minek sok? Elég kicsi…?!
Jó, mert végre… nyugati demokráciában élünk…?!
És korlátlan a szabadságunk… nincs már mitől félnünk...?!

Vecsés, 2015. augusztus 28. – Kustra Ferenc József

betonfalakba zárt csendem
meg nem osztom senkivel
néha mégis szólok a falhoz
bár tudom hogy úgysem felel
magányom magam választottam
ahhoz senkinek sincs köze
miként mikor és hogyan szállt rám
a világ rettenetes összes közönye
voltam forró vérű ifjú én is
dacoltam a hétfejűekkel
azt hittem dicső a harcom
s a nap csak miattam kel fel
szerencsétlen faltörő kos én
nyitott volt előttem minden kapu
hiába intettek a felnőttek
és sírt miattam szegény anyu
konokságom lett a vesztem
a sok pofára esés fájt
meg nem hajoltam eltörtem
s most alig cipelem a mát
azt hiszem egy lesz a sorsom
a tehetetlenné vált vénekkel
feketében templomba járok
s fohászkodom gajdoló énekkel
már mindegy miként miért
utam vége közeleg
annak is ez lesz a sorsa
aki lelkében sosem volt beteg

Azok a bűvös hajnalok,
amikor tétova kézzel
végigsimított arcomon,
csöpp kezed, az volt az élet.

Azt mondtad halkan, suttogón:
Ölelj át Anya! Hisz félek.
Tudod, ha hozzád simulok,
olyan jó meleget érzek.

Mintha egy puha takaró
lenne a bőröd most nékem,
csöppnyi szívem most úgy dobog!
Hadd bújjak hozzád egészen.

Most is hallom, hogy suttogod:
Anya! Én szeretlek téged!
S mint apró csengő, a kacajod
úgy száll messze a légben.

Létezik-e véletlen?
Vagy hívjuk sorsnak?
Véletlenül nem teszünk és mondunk dolgokat!
A véletlen nem változtat sorsokat,
Se nem ad vívott harcokat!
Véletlenül nem tudsz hitben járni,
se igaz embernek maradni!
Véletlennek hívjuk olykor,
mit nem magyarázhatsz sokszor!
Isten sem véletlenül,engedte fiát engesztelésül.
Ne bízd soha véletlenre a kegyelmet!
Tudd, hogy az Úr téged megváltott!
Érted mindent odaadott.
Nem nézte te mit tettél,
Hű voltál-e s szívből szerettél!
Mégis elküldte a számára legkedvesebbet.
Ki meghúrcolva vitte a terhet!
Büneink súlya nyomta a keresztet.
A halál sem tántorította meg érted!
Ezért hát soha ne bízd véletlenre,
mi elvezet a kegyelemre!

Jó lenne hinni úgy, mint régen,
talán egyszer még jobb lehet,
s az a súly, mely a vállam nyomja,
holnapra könnyebb is lehet.


Hogy az a hang, mit alig hallok,
Holnap majd felcsendül nekem,
s azok, akik most nem ismernek,
nem nyomják rám a bélyeget.


Hiszen a súly, mely földre húz most,
holnapra másé is lehet,
s hogy mily nehéz erősnek lenni,
csak akkor érzed, ha átveszed.


S talán, ha te is összeroppansz
alatta, akkor értheted,
milyen nehéz is jónak lenni
mindig, és mindenekfelett!