Egy piros foltos kék pillangó szállt felettem éjjel,
Tenyerembe zuhant akár egy pihe...
Magával ragadott ahogy suhant pirosas fénnyel...
Éreztem oly hatalmas a szíve...
Tenyeremre szállva a kicsi lélek,
Elragadva nézett....
Én elmosolyodtam mosolyán..s hirtelen minden kékbe borult...
Hatalmas szél jött elvitte őt...ekkor a fájdalom szívembe szorult...
Ha hiányzom pillangó itt leszek neked,
Ha kell kedvesed...ha kell barátod leszek !
S mit ne feledj mindig gondolok rád...
Jobban hiányzol mint valaha gondolnád....
Chekakri Jázmina
Tenyerembe zuhant akár egy pihe...
Magával ragadott ahogy suhant pirosas fénnyel...
Éreztem oly hatalmas a szíve...
Tenyeremre szállva a kicsi lélek,
Elragadva nézett....
Én elmosolyodtam mosolyán..s hirtelen minden kékbe borult...
Hatalmas szél jött elvitte őt...ekkor a fájdalom szívembe szorult...
Ha hiányzom pillangó itt leszek neked,
Ha kell kedvesed...ha kell barátod leszek !
S mit ne feledj mindig gondolok rád...
Jobban hiányzol mint valaha gondolnád....
Chekakri Jázmina
Isten az élet forrása,
írja ezt a zsoltár írója,
csak nem mindenki tudja,
hogy Ő általa a világosságot megláthassa,
ha Jézus Krisztust a szívébe fogadja
aki az életét adta a keresztfára,
ahol ezzel az életünket megvásárolta,
nagy volt ennek ára,
hogy kifolyjon drága vére
mivel mosson minket tiszta hófehérre!
2016. március 4.
írja ezt a zsoltár írója,
csak nem mindenki tudja,
hogy Ő általa a világosságot megláthassa,
ha Jézus Krisztust a szívébe fogadja
aki az életét adta a keresztfára,
ahol ezzel az életünket megvásárolta,
nagy volt ennek ára,
hogy kifolyjon drága vére
mivel mosson minket tiszta hófehérre!
2016. március 4.
Befolyásolják az életkörülményeim a gondolataimat.
Vannak utcák minek kövein sétálva mindig te jutsz eszembe,
vannak szobák,amik magányomba zárnak.
Vannak pillanatok,amikor megtagadok élőt és holtat,szentet és bűnöst,
Istent az összes angyalaival. Csakis a boldogságért.
És hiányzik amikor én vagyok.
Hátrálok,sokat.. de csak hogy ne gyere szembe.
Előzök,hogy magam mögött hagyjam akik rám várnak.
Voltam,ember,ki egykor elmondhatta magáról,hogy rád vágyok.
Lelkem mára az ördögé,mindigis égetni foglak örök lángjaival.
Hogy megtudhasd mit jelent a szenvedés.
Vannak utcák minek kövein sétálva mindig te jutsz eszembe,
vannak szobák,amik magányomba zárnak.
Vannak pillanatok,amikor megtagadok élőt és holtat,szentet és bűnöst,
Istent az összes angyalaival. Csakis a boldogságért.
És hiányzik amikor én vagyok.
Hátrálok,sokat.. de csak hogy ne gyere szembe.
Előzök,hogy magam mögött hagyjam akik rám várnak.
Voltam,ember,ki egykor elmondhatta magáról,hogy rád vágyok.
Lelkem mára az ördögé,mindigis égetni foglak örök lángjaival.
Hogy megtudhasd mit jelent a szenvedés.
Bartók Béla emlékére
Édesapám, édesapám,
én kiáltok, a te fiad,
szarvassá változott fiú,
puszta földön állok immár,
testvéreimet megölték,
az erdőt is kiirtották
a külföldi befektető
jól fizetett emberei,
övé minden, amit látok,
betonmederben a forrás,
szemét úszik benne, ahogy
szivárványos halak régen,
erdő helyén luxushotel,
bevásárlóközpont épül,
ha valaki meglát engem,
fényképezőgép után kap,
látványosságnak jó vagyok,
élni talán ezért hagytak
szögesdróttal bekerítve,
biztonsági kamerákkal
figyelik, hogy merre járok,
ha meghalok, kitömnek majd,
betesznek a múzeumba,
édesapám, hol a földünk,
édesapám, hol a házunk,
hogyha meghallod a szavam,
gyere értem, kérve kérlek,
fogadj engem újra vissza,
a te tékozló fiadat,
hazavágyom, édesapám!
Édesapám, édesapám,
én kiáltok, a te fiad,
szarvassá változott fiú,
puszta földön állok immár,
testvéreimet megölték,
az erdőt is kiirtották
a külföldi befektető
jól fizetett emberei,
övé minden, amit látok,
betonmederben a forrás,
szemét úszik benne, ahogy
szivárványos halak régen,
erdő helyén luxushotel,
bevásárlóközpont épül,
ha valaki meglát engem,
fényképezőgép után kap,
látványosságnak jó vagyok,
élni talán ezért hagytak
szögesdróttal bekerítve,
biztonsági kamerákkal
figyelik, hogy merre járok,
ha meghalok, kitömnek majd,
betesznek a múzeumba,
édesapám, hol a földünk,
édesapám, hol a házunk,
hogyha meghallod a szavam,
gyere értem, kérve kérlek,
fogadj engem újra vissza,
a te tékozló fiadat,
hazavágyom, édesapám!
A tragédia fájdalmat szüle,
A test csak fekszik kihűlve,
Mert a lélek meghalt.
Mely lélek gigászi fájdalmakból állt újra fel,
Mert új barátoknál szeretetre lelt,
S boldog volt.
Az élet így volt szép és teljes,
Érzelmei hevesek, újra szerelmes,
De ennek vége.
Hirtelen életébe tör a kínlódás,
A sors ő alá hatalmas gödröt ás,
S ő ebben elsüllyed.
Ez egy zárt verem, falát sár borítja,
Próbál kijutni erre kapaszkodva,
De nem lehet.
Ekkor valami zajt hall a magasból,
Valaki kötelet nyújt, és szól,
Másszon fel, segít.
Hogy ki volt ez? Az igaz barátok,
S kinek nincsenek, az az átok,
Mert cserben nem hagynak soha.
A kötélen lassan halad felfele,
Már pislákolni kezd a remény fénye,
Már érzi, hogy van kiút.
Sokszor megcsúszik, de fel nem adja,
Kúszva, mászva felfele haladva
Jut előre.
Már nincsen messze a teteje,
S egyre csak nő az ereje,
És ott a fény.
A fény, mely számára stabilitást jelent,
Halkan, de reménnyel telve rebeg:
'Köszönöm Istenem!'
De ekkor hirtelen hatalmas orkán kerekedik,
A földet vaskos faágak verik,
S a vihar mindent pusztít.
Az eső úgy folyik, mint a Duna,
A gödröt még mélyebbre mossa,
A lélek alázuhan a magasból.
A földre puffanva a sebek felszakadnak,
Melyek régiek, s újak nyílnak,
A sarat vér festi vörösre.
Bekövetkezett, amitől oly rég félt,
S egy seb, amit feledni vélt,
Végül az ölte meg.
A lélek meghalt, de mégis él,
Mert a test nélküle mit sem ér,
Ám régi fényében többet nem ragyog már.
De mit tud a test ilyenkor tenni?
Csupán sírni, kínlódni, vergődni,
Mert nem maradt más.
Ezt a kínt átérezni senki sem tudja,
Megérteni, meggyógyítani őt senki sem fogja soha,
A gödör idővel feltöltődik homokkal.
A tragédia fájdalmat szüle,
A test csak fekszik kihűlve,
Mert a lélek meghalt,
Nem zeng többé dalt.
S még valaki suttog halk hangon:
'Mondd el mi bánt, barátom!
A test csak fekszik kihűlve,
Mert a lélek meghalt.
Mely lélek gigászi fájdalmakból állt újra fel,
Mert új barátoknál szeretetre lelt,
S boldog volt.
Az élet így volt szép és teljes,
Érzelmei hevesek, újra szerelmes,
De ennek vége.
Hirtelen életébe tör a kínlódás,
A sors ő alá hatalmas gödröt ás,
S ő ebben elsüllyed.
Ez egy zárt verem, falát sár borítja,
Próbál kijutni erre kapaszkodva,
De nem lehet.
Ekkor valami zajt hall a magasból,
Valaki kötelet nyújt, és szól,
Másszon fel, segít.
Hogy ki volt ez? Az igaz barátok,
S kinek nincsenek, az az átok,
Mert cserben nem hagynak soha.
A kötélen lassan halad felfele,
Már pislákolni kezd a remény fénye,
Már érzi, hogy van kiút.
Sokszor megcsúszik, de fel nem adja,
Kúszva, mászva felfele haladva
Jut előre.
Már nincsen messze a teteje,
S egyre csak nő az ereje,
És ott a fény.
A fény, mely számára stabilitást jelent,
Halkan, de reménnyel telve rebeg:
'Köszönöm Istenem!'
De ekkor hirtelen hatalmas orkán kerekedik,
A földet vaskos faágak verik,
S a vihar mindent pusztít.
Az eső úgy folyik, mint a Duna,
A gödröt még mélyebbre mossa,
A lélek alázuhan a magasból.
A földre puffanva a sebek felszakadnak,
Melyek régiek, s újak nyílnak,
A sarat vér festi vörösre.
Bekövetkezett, amitől oly rég félt,
S egy seb, amit feledni vélt,
Végül az ölte meg.
A lélek meghalt, de mégis él,
Mert a test nélküle mit sem ér,
Ám régi fényében többet nem ragyog már.
De mit tud a test ilyenkor tenni?
Csupán sírni, kínlódni, vergődni,
Mert nem maradt más.
Ezt a kínt átérezni senki sem tudja,
Megérteni, meggyógyítani őt senki sem fogja soha,
A gödör idővel feltöltődik homokkal.
A tragédia fájdalmat szüle,
A test csak fekszik kihűlve,
Mert a lélek meghalt,
Nem zeng többé dalt.
S még valaki suttog halk hangon:
'Mondd el mi bánt, barátom!