Kellett nekem futkorásznom?
Ez leesett. Konstatálom.
Kérem, ez már meg sem lepett
hogy újra pofára esett.

Elég egy kis csetlés-botlás.
Nem talpra esik majd, meglásd.
De nem adnám én semmiért.
Ilyen ez a zsíroskenyér.

Hasra esett a nap a dombon.
Sietett, hogy hajnalt hozzon.
Úgy látom, hogy a dombon túl,
amíg látok az éj az úr.

Remélem, hogy nem lett baja.
Kicsit behorpadt a hasa.
Sajnálom is nagyon szegényt.
Szétszórta a reggeli fényt.

Afrika embere volt.
Arcán a bőr oly ráncos,
mint a herezacskó,

vagy annyira rakoncátlan,
mint egy légi felvétel a Kalaháriről.
Afrika embere volt,

ismervén módjait
és járatos dalszövegeiben.
Versek áradtak a tollából

mint gyér folyók melyek
átszegnek vad, ősi tájakat
melyeket az égő nap alakított,

és vad viharok és szelek,
megörökítve durván metszett
rímekkel, képekkel és szavakkal.
.
A bivalya nem ismeri a metafizikát,
hanem az édes füvet és az ivó tócsát keresi,
és szent jószágai ott legelnek hol

a hadeda íbisz várakozik
az eufória fán és a héjak felett,
hol a hangyaboly és a fű található.

Ez volt az öreg Opperman,
egy törzsi dalnok és táltos,
Afrikának egy bölcs embere.

D. J. Opperman (1914 – 1985) hires Dél-afrikai költő ki Afrikaans nyelven írt.

Őseim szavával beszélek.
azok a szívós harcosok kiknek otthona
Az uráli és altaji hegyek közt volt,
és kik Ázsiát úgy ismerték mint a vonalakat
melyek a tenyerükbe voltak vésve.
Sőt, még az ők ősei szavával is beszélek,
kik Atlantiszt uralták, és kik részesei
e ókori és sejtett regének.

Nem ismerek más istent mint szívemet,
azt az élő, lüktető hús-harangot.
Szemeim ős hiteknek tág ablaka,
És a fejemben a nap fénylik,
mert önmagamnak vagyok a hajnala.
Ragadjátok el testem és máglyán égessétek el,
Az én lelkem a csillagok között bolyong,
és örök fényük toromnál tüzel.

A jövő gyermeke vagyok, saját
holnapom ígérete, attól elnézve hogy
Atlantisz és Ázsia a véremben folyik.
Egy ezer álom és épp annyi éjszaka
most mint egy árvíz összeesküdik,
és mint egy egyedüli hosszas hang,
fenyeget torkomból kitörni,
hogy elmossa egy ezer év törmelékét,
és bármi mást mit ideje eltörölni.

De uralkodok önmagamon,
és erőmet fegyelmezem,
mert a földhöz vagyok kötve
és nagyon is csak ember vagyok.
Arra a nagy összeolvadásra várok
amikor az emberi és isteni végül együtt ragyog.

Megfürdött a hold a tóban.
Összeforrtak fényes csókban.
A parti fűz falaz nekik.
Így intimebben tehetik.

Hattyú borzolja tollait.
Élvezi álma perceit.
Feketére festi az est.
Csillagok tartanak mécsest.

Csillanó víztükör alatt,
egy kis hal csendesen haladt.
Tudomást sem vett arról,
hogy figyelem a partról.

Szeretem nézni a tavat.
Éj, és lelkem közt ver hidat.
Hiszen lehet fű, fa, vagy ég.
Mindenben ott van a szépség.